„Az igazság a halál oldalán áll” (Simone Weil)
Az orosz Booker-díjjal kitüntetett regényében Ljudmila Ulickaja a nőgyógyász Pavel Alekszejevics Kukockij és a hozzá kapcsolódók élettörténetén keresztül vonultatja fel színes, több generációból verbuvált szereplői gárdáját és lenyűgözően gazdag témavilágát. A mottót kölcsönző metafizikus Weil és az utolsó oldalakon megjelenő orvos Weil neve, avagy a mors és morbus által meghatározott térben zajlik a nőiség misztériumát fürkésző és a klasszikus orosz próza hagyományai szerint megírt családtörténet.
Finoman, szinte észrevétlenül játszadozik Ulickaja a Daniel Stein, tolmács című művében tökélyre vitt mozaikszerű narratívával, ami a nagyregények megnyugtató linearitását nem csorbítja itt sem, de a későbbi írásaira jellemző szervességet még nem mutatja: a regény a Kukockij orvoscsalád generációit nyomon követő hagyományos családregényként indul, nyelvezetében érezhetően letisztult, de tartalmában rejtelmes túlvilági látomásba fordul, majd Pavel Alekszejevics fogadott lánya, Tánya, pikareszk ízű Bildungsromanjaként szövi tovább a történetet.
Ulickaja mesteri kifinomultsággal és kedves humorral rajzolja meg a férfiúi-asszonyi-gyermeki-idősemberi lelkeket, akik az „orosz metafizikai csüggedtségben” (350 o.) élik életüket a Sztálin halála előtti és utáni évtizedekben. A későbbi nagyregényeiben megjelenő kiforrott jellemábrázolás helyett itt, egy-két kivétellel, még csak a vázlatos tipológia erejéig ismerteti szereplőit, akik közül egyikről vagy másikról szívesebben megtudnánk többet is. Hiányoznak azok a mesterien koncentrált mellékszereplői minitörténetek, amelyek révén majd az Imágó egy egész elnyomott népnek, s nem csupán egy pár szenvedőnek, állít emléket. E visszafogott jellemzésben az egyetlen kiemelkedő, kitörő szereplő Tánya, aki fiatalosan bátor döntéssel otthagyja tanulmányait, kalandozásai során elsajátítja az ékszerészmesterséget, lehangoló tengerpartokat látogat meg, elmélyül a dzsesszben, gyermeket szül. Merész lépése mögött, mint sok fiatal életében, valójában a döntésképtelenség húzódik meg, nem tud sem a hivatás, sem a társ mellett elköteleződni, gyökértelenségét (igazi apját nem ismeri, az öröksége révén lehetővé váló poszthumusz összetartozás lehetősége sem érdekli) és sodródását mi sem jelzi jobban, mint amikor fiatalos erőtől duzzadó testét-lelkét poliandriába mártóztatja apja tudós barátja, a többszörösen lágerjárt Goldberg iker fiaival. Igaz szerelmére, a bohém dzsessz-szaxofonosra, a groupie rajongásával és dudorodó hassal talál, s ezen a pályán az anyaság hozza elő belőle a nevelőapja szerint rá jellemző gyakorlatiasságot, jó szervező- és vezetői készséget.
A szülések már-már naturalista precízióval leírt sokasága jelöli az élet és a halál táncának érzékletesen megkomponált ütemeit. A témák gazdagságából kiemelkedik, a szerző végzettségét tekintve egyáltalán nem meglepő módon, a genetika. Ulickaja a regénnyel lerója a diplomájával szembeni „tartozását”. Az elméleti fejtegetéseket is a rá jellemző életszagú, eleven stílusban teszi szereplői szájába. A teoretikus Goldberg és a gyakorlatias Kukockij baráti kötekedéstől sem mentes szakmai párbeszédei ürügyén elmélkedik filozófusi igényességgel a tudomány és a tudatlanság természetéről. A zene, akárcsak az Imágóban, elmaradhatatlan motívum; rendkívül ízesen csillan meg a szerző zeneelméleti jártassága abban, ahogyan szonátaként tapasztaltatja meg a gyermeknevelés rutinját Tányával, akinek bizsugyártó vállalkozó-kismamás mindennapjai válnak valódi zeneművé.
Szinte tapintható érzékiséggel, ugyanakkor tudományos precizitással szemléltetett téma az Ulickajánál visszatérő másik fontos motívum, a test, amit az írónő oly sokszínűen rajzol meg: magzatmázas csoda hordozójaként a szülő anyáknál; kiürült formaként a méhműtéte után nőiségét vesztett Jelenánál, Kukockij feleségénél; egy egészen új és csodálatos világ kapujaként, mely az újdonsült kedvese hajlatait felfedező Tánya számára nyílik meg; öregedő, fürdetnivaló porhüvelyként Vasziliszánál, az idős házvezetőnőnél, aki túlvilági, metafizikai fénybe tekint, miközben nyavalyáival küszködik.
Ulickaja művét pazar fordításban élvezheti a magyar olvasó Goretity Józsefnek és V. Gilbert Editnek köszönhetően. Személyes megjegyzésként hozzáfűzném, hogy Goretity József fordító neve már önmagában garantálja a remek élményt. Tökéletesen és gyönyörűen magyar regény, miközben ízig-vérig orosz is. Ugyanakkor kedves mulasztásként kell elkönyvelnünk a két ószövetségi szent, Illés és Elizeus, oroszosan, Ilja, Jeliszej néven való szerepeltetését, ugyanis a hozzájuk fohászkodó jámbor öreg Vasziliszáról nem feltételezhető az a fajta nacionalizmus, ami a filmvígjáték középkori angol szereplőjét ezekre a szavakra ihlette: A pápa lehet, hogy francia. De Jézus angol volt!…
A Kukockij esetei annyira magával ragadó olvasmány, hogy a felszínesen kifejtett történeti szálak és témák nyomán kialakuló befejezetlenség érzetét sem róhatjuk fel neki, inkább csak a még többre vágyó olvasó sajnálkozásával említjük meg. A kiaknázatlanság főleg abban a vázlatosságban érezhető, ahogyan az írónő a szereplők misztikummal való találkozását kezeli, amelyet különféle módon élnek meg: Kukockij a rendkívüli diagnosztikai, szó szerint szervbelátó képessége révén, aminek a megkapó fülszövegen kívül a történetben igazából semmi jelentősége; Jelena a látomásaiban, melyek terjedelmét a mélységük nem indokolja, Tánya a rövidre fogott zeneélményében, Vaszilisza a vakságában ajándékul kapott „fényecskében”.
Ulickaja szédületes sokoldalúságát jelzi a tény, hogy ugyanarról a korszakról két olyan eltérő fókuszú, habár hasonló ízű korrajzot tud megvalósítani, mint a Kukockij esetei és az Imágó. Az előbbiben az egyének nem feltétlenül a társadalom képét hivatottak megrajzolni, és ami számukra esetleg kényelmetlenségként megélt háttér, az Imágóban egzisztenciális súlyú előtér. Ha a Kukockij esetei a természettudomány szimfóniája, akkor az Imágó az élet és halál, a fizikai és morális túlélés lehetőségének vagy éppen lehetetlenségének oratóriuma, amely a szélesebb, színesebb szereplői paletta révén állítja pellengérre az áldozatokat követelő diktatúrát. Míg az Imágóban összefűzött történetek Ulickaja jól ismert, ítélkezéstől mentes humorával megfűszerezve is a kor megrázó tragédiái, addig a Kukockij eseteiben a kommunista politikai rendszer mintha mellékes tényező volna, még Goldberg száműzetései is csupán lélekmélyítő kényszergyakorlatként hatnak.
A korszak emberi drámái mellett is fel-feltör – a regény témájához illő hasonlattal élve – a szülőcsatornából előbukkanó új életként az Ulickaja műveit olyan kedvesen átitató életöröm, pörgős humor. Remek, autentikusan ulickajás képekben gyönyörködhetünk, például Tánya ábrázolásánál: „csak úgy mellesleg, kockás szoknyája ferde aljának suhanásával, tudtán kívül szüntette meg az intellektusnak… a szigorú hierarchiáját”. A későbbi nagyregényeiben megjelenő kiforrottság azonban még nem jellemző, itt-ott tinisen szájbarágós fordulatok is szolgálják a nevettetést: „… mint konzervdobozban a heringek. Csak nem paradicsomszószban”.
A szívmelengető, metafizikai kérdéseket is feszegető, ugyanakkor élesen realista regény talán nem ideális kezdés az Ulickaját megismerni akaró olvasó számára, rajongóinak azonban kötelező olvasmány.
Kritizorok 